Az Ultrabalaton után őszintén azt gondoltam, hogy hetekig csak regenerációs futások és óvatos visszaépítés következik majd. Gyakorlatilag mindenhol ezt olvastam és ezt a tanácsot kaptam: egy ekkora terhelés után a szervezetnek hosszú idő kell, mire újra képes lesz komoly teljesítményre.
Ehhez képest az elmúlt három hétben valami egészen más történt.
Minden egyes héten született egy újabb egyéni csúcs.
A 10 kilométeres távon sikerült a korábbi, nagyjából 45 perc körüli tartományból tovább javulni, 4:30/km körüli átlagtempóval. Félmaratonon 4:37/km-es tempóval született új egyéni csúcs, majd jött a maraton: 3:32:39-es idővel, 5:00/km átlagtempóval, mindezt 142-es átlagpulzussal.
És talán az egészben nem is az időeredmények a legérdekesebbek.
Hanem az, hogy tavaly, illetve az azt megelőző időszakban a maratoni jellegű futásokon már 6:20/km körüli tempónál is 140 fölötti pulzusaim voltak, 6:00/km környékén pedig gyakran 160 fölé emelkedett a pulzusom. Most pedig egy teljes maratont sikerült lefutni 5:00/km-es átlagtempóval úgy, hogy az átlagpulzus 142 maradt.
Ez nem apró fejlődés. Ez egy teljes rendszer működésének megváltozása.
Különösen úgy, hogy mindez továbbra is külső szénhidrátbevitel nélkül történt. Sem a mindennapi étkezésemben, sem a versenyfrissítésben nem jelent meg klasszikus szénhidrátos stratégia.
A maratonon a frissítés kizárólag vízből és sótablettákból állt. Nem volt gél. Nem volt izotóniás ital. Nem volt cukor. A pulzus mégis végig kontroll alatt maradt, nem jelent meg látványos pulzusdrift, nem jött fal, és a futás végén még gyorsítani is maradt erőm.
Számomra ez az elmúlt hetek legfontosabb tanulsága.
A funkcionális carnivore és a zsíroxidációs adaptáció nem egyszerűen arról szól, hogy az ember képes hosszú távokat lefutni szénhidrát nélkül. A valódi különbség sokkal inkább a regeneráció minőségében jelenik meg.
Egy jól működő zsíralapú rendszerben a szervezet nem folyamatos tűzoltásban működik. Nem állandó túlélő üzemmódban próbálja egyensúlyban tartani a vércukrot, a hormonrendszert és az idegrendszeri terhelést. Ehelyett képes valódi szuperkompenzációra.
Egyre inkább azt érzem, hogy az Ultrabalaton nem kivett belőlem három hetet, hanem inkább épített.
Az elmúlt időszak alapján számomra egyre világosabb, hogy a ketoadaptáció egyik legnagyobb előnye nem önmagában az energiaszolgáltatás. Sokkal inkább az alacsonyabb gyulladási szint, a stabilabb idegrendszeri működés, a kiszámíthatóbb energiarendszer és a gyorsabb regeneráció az, ami igazán különlegessé teszi ezt az állapotot.
Talán ezért történhet meg az is, hogy a legjobb formáimat most, több hónapnyi teljes adaptáció után futom.
És talán az egész történet legérdekesebb része az, hogy ezek az eredmények nem szétesett, vörös zónás teljesítmények. A maraton 142-es átlagpulzussal ment. Ez nem túlélés volt, hanem kontrollált működés.
A projekt természetesen folytatódik.
A következő állomás a 12 órás verseny, ahol a cél egy 100 kilométeres részidő 10 órán belül. Hogy mi lesz utána, azt majd meglátjuk.
A rendszer egyelőre működik.