Nem az volt a kérdés, hogy meddig lehet elmenni. Hanem az, hogy hogyan.
Volt egy álmom: egyéniben teljesíteni az Ultrabalatont.
Aztán időközben kialakult mellé egy másik cél is. Mindezt külső szénhidrátbevitel nélkül megcsinálni.
A célba érkezéskor mindkettő valóra vált.
Hosszú hónapok munkája, rengeteg edzés és nem kevés lemondás van emögött, de most már biztosan mondhatom: megérte. Nemcsak magamnak bizonyítottam, hogy képes vagyok erre a távra, hanem azt is szerettem volna megmutatni, hogy egy jól felépített, zsíralapú rendszer valós körülmények között is működhet. Nem laborban, nem elméletben, hanem több mint kétszáz kilométer terhelés alatt.
Ez a projekt számomra nem arról szólt, hogy mi a leggyorsabb módszer, vagy hogyan lehet kihozni a maximális versenytempót. Amatőr sportolóként nem ez a kérdés mozgat igazán. Sokkal inkább az érdekelt, hogy fel lehet-e építeni egy olyan rendszert, ami kiszámíthatóan működik, nem ingadozik, nem omlik össze néhány óránként, és nem függ folyamatos külső energiabeviteltől, hanem képes saját magát stabilan ellátni még extrém terhelés alatt is.
A felkészülés vége – semmi variálás, semmi feltöltés
A verseny előtti este sem volt klasszikus értelemben vett feltöltés. Nem volt tészta, rizs vagy cukros „carb loading”. 350 gramm tatár beefsteaket ettem két tojássárgájával, majd a rajt hajnalán egy egyszerű, hónapok óta megszokott reggeli következett: öt tojásból készült rántotta ghee-vel és egy ghee-s kávé.
Semmi variálás. Semmi kísérletezés.
Csak az, amit addig is csináltam.
Az éhomi ketonszintem 0,3 mmol/L volt, ami első ránézésre alacsonynak tűnhet, de sport-ketoadaptált állapotban ez teljesen normális jelenség. Nem a magas ketonszint a cél, hanem az, hogy a szervezet hatékonyan használja fel az energiát, és ne csak „termelje” a ketontesteket. Egy jól adaptált rendszer sokszor éppen azért mutat alacsonyabb vérketonszintet, mert a szervezet folyamatosan fel is használja azt.
Szembeszél, emelkedők és az első problémák
Már a verseny előtti héten folyamatosan figyeltem az időjárást, és egyre inkább az rajzolódott ki, hogy napos, de erősen szeles idő lesz, ráadásul az első 60–65 kilométeren nagyrészt szembeszéllel. Ettől tartottam is, mert a szembeszél alattomos. Nem egyszerre üt meg, hanem lassan szívja ki az emberből az erőt, és az északi part emelkedőivel kombinálva könnyen végzetes lehet, ha valaki túl gyorsan kezd.
A stratégiám ezért végig egyszerű maradt: pulzus alapján futok, maximum 125 bpm, de inkább 120 körül tartom.
Ez működött.
Az első 100 kilométer azonban egyáltalán nem telt eseménytelenül. Körülbelül 20 kilométernél elkezdett fájni a bokám, pontosan ugyanazon a ponton és ugyanazzal az érzéssel, mint korábban az Omszki-tónál, amikor egy 100 kilométeres versenyen ugyanez a probléma végül feladáshoz vezetett.
Fejben ez sokkal nagyobb teher volt, mint maga a fájdalom.
Azonnal előre kezdtem gondolkodni: ha ez így marad, vagy rosszabb lesz, hogyan megyek még közel 200 kilométert?
Próbáltam finoman változtatni a mozgáson, a lépéshosszon, a talajfogáson, masszíroztam futás közben, kerestem azt a mintát, amivel tehermentesíteni tudom. Valahol 60 kilométer körül a bokafájdalom valóban elmúlt, de szinte azonnal megjelent helyette az Achilles ugyanazon a lábon, olyan szinten, hogy konkrétan zsibbadt a lábfejem.
Megálltam, nyújtottam, próbáltam újraindítani a mozgást, és ott már teljesen reális opcióként jelent meg a fejemben a feladás gondolata is.
Aztán valahol 100 kilométer környékén, Fonyód előtt egyszer csak megszűnt a fájdalom.
Mintha a test egyszerűen beletörődött volna, hogy hiába jelez.
A mélypontok mindig elmúlnak
A fájdalom eltűnésével szinte azonnal megérkezett az első igazi mélypont is. Ott már nem egy konkrét probléma dominált, hanem az általános fáradás kezdte lassan felőrölni az embert.
Attila, aki kerékpáron kísért, tapasztalt ultrásként csak annyit mondott:
„Ez teljesen reális 100 km körül. Menj tovább, el fog múlni.”
Ez lett az egész nap mottója.
És igaza lett.
Ez is elmúlt.
Az ultrafutás egyik legfontosabb tapasztalata talán pontosan ez: szinte semmi sem állandó. Sem a fájdalom, sem a mélypont, sem az eufória. Ha nem pánikolsz bele az adott pillanatba, a rendszer gyakran képes újra stabilizálni önmagát.
Frissítés: víz, só és minimális zsír
A frissítésem végig szándékosan egyszerű maradt.
Kizárólag víz és só.
1,5 liter vízhez 5 gramm parajdi sót kevertem, ebből ittam nagyjából húszpercenként 1,5–2 decit, tehát folyamatosan, kis adagokban pótoltam a folyadékot és az elektrolitot.
Nem volt zselé. Nem volt izotóniás ital. Nem volt cukor.
3–4 óránként egy kevés ghee ment be, majd 140 kilométer után egy kis sajt, de ez inkább mentális és szenzoros változatosság volt, mint valódi energiapótlási kényszer.
Gyomorproblémám egyáltalán nem volt. Nem puffadtam, nem görcsöltem, nem kellett az emésztéssel küzdenem.
A rendszer tette a dolgát.
A 130 kilométeres határ
130 kilométernél jött az első hosszabb megálló, ami számomra komoly lélektani határ volt, hiszen addig ez volt a leghosszabb táv, amit valaha futottam. Ami utána jött, az már teljesen ismeretlen terület volt.
Leültem, hengereztem, és meglepő módon semmi nem fájt.
Azt hittem addigra már hozzáérni sem lehet majd a lábaimhoz, de nem így történt.
Jól esett megállni, végül körülbelül harminc perc lett belőle, és bár utólag kicsit mérges voltam magamra, mert igazából nem volt szükségem ilyen hosszú szünetre, mégis fontos visszajelzés volt: az UTT 130 kilométeres részét korábban 15:30 alatt futottam, most viszont 15 órán belül voltam.
Ez egyértelműen jelezte, hogy a rendszer nemcsak működik, hanem hatékonyabb is.
Az éjszaka – amikor már csak a következő pont létezik
A verseny második fele teljesen más minőség volt.
Az éjszaka beköszöntével a nappali hőségből hirtelen hideg lett. Felkerült minden, amit csak tudtam: kesztyű, sapka, nadrág, vastag felső, széldzseki. Inkább túlöltöztem, de jó döntés volt.
Innentől már nem a tempóról szólt a futás.
Hanem a kitartásról.
Amikor nem fogy a táv, csak vánszorog. Amikor az idő elveszti a jelentőségét, és már csak a következő pont létezik. Az éjszakában már csak addig gondolkodtam. Mindig csak addig.
A végére Attilával mindketten elcsendesedtünk. Ő adta a kulacsot, én mentem. Nem kellett beszélni.
Angela volt az autós kísérőm, gyerekkori barátok vagyunk, és beszéltük is, hogy ha ezt valaki harmincöt éve mondja, biztos jót nevetünk rajta. Most meg ott álltunk a Balaton körül, és csináltuk.
Óriási segítség volt mindkettőjüktől.
Nekem tényleg csak futnom kellett.
Az utolsó 60 kilométer
Siófok fejben fontos mérföldkő volt. Úgy voltam vele, hogy ha addig eljutok, akkor körbe is érek.
Amivel viszont nem számoltam, az az addigra felhalmozódott fáradtság és a hullámzó, folyamatos emelkedő-lejtő szakaszok voltak, amelyek számomra – az Alföldhöz szokva – talán a legnehezebb részt jelentették.
Az utolsó 60 kilométer minden méteréért meg kellett küzdeni.
Közben újra feljött a nap, ismét hőség lett, az előző nap leégett bőrünk kapott még egy adagot, és már nem maradt más, csak a mozgás.
Aztán Csopak.
Az utolsó pont.
Onnantól már csak egyetlen cél létezett: beérni.
Balatonfüreden már ismerős arcok vártak, ölelés, néhány szó, futás tovább, a Tagore sétánynál még egy kísérő csatlakozott pár méterre, majd végül a cél, ahol a családom és a kísérőim vártak.
A célban mért 1,7 mmol/L
A célba érkezés után körülbelül tíz perccel megmértem a ketonszintemet.
1,7 mmol/L.
Ez az érték önmagában csak egy szám lenne, ebben a kontextusban viszont egészen mást jelentett.
Több mint 200 kilométer terhelés után, külső szénhidrátbevitel nélkül magasabb ketonszintet mérni nem energiahiányt jelez, hanem éppen az ellenkezőjét: azt mutatja, hogy a szervezet nem „elfogyott”, hanem végig képes volt stabilan energiát biztosítani, miközben ketontesteket is termelt.
Ez nem túlélés volt.
Hanem működés.
És talán ez volt az egész projekt lényege.
Nem az, hogy meddig lehet elmenni.
Hanem az, hogy hogyan.
Mit jelent számomra a Functional Carnivore?
A „funkcionális” szó számomra nem egy hangzatos jelző, hanem egy nagyon tudatosan választott szemlélet.
Nem arról van szó, hogy valami elméletben jól hangzik, vagy hogy egy adott irányzatba bele lehessen illeszteni, hanem arról, hogy működik-e a gyakorlatban, valós terhelés alatt, amikor már nincs lehetőség korrigálni vagy magyarázni.
A legtöbb állóképességi sportoló gondolkodása idővel óhatatlanul egy irányba tolódik: minél könnyebbnek lenni, minél gazdaságosabban mozogni, minél kevesebb „felesleges” tömeget cipelni magunkkal.
Ez egy bizonyos pontig teljesen logikus megközelítés.
Van azonban egy határ, ahol ez az előny fokozatosan hátránnyá kezd válni, mert egy idő után már nem az számít, hogy mennyire vagy könnyű, hanem az, hogy mennyire vagy ellenálló, mennyire bírja a tested a folyamatos terhelést, és mennyire tudsz stabilan működni akkor is, amikor a fáradás már nemcsak fizikai, hanem idegrendszeri szinten is jelentkezik.
Mert nem elég, hogy van üzemanyag.
Kell egy motor is, ami fel tudja használni.
És kell egy váz, ami ezt az egészet hosszú időn keresztül képes egyben tartani.
Számomra a Functional Carnivore pontosan ezt jelenti: nem választom szét az állóképességet és az erőt, hanem egy rendszerként kezelem őket, ahol az egyik nem a másik rovására fejlődik, hanem egymást erősítik.
A futás mellé ezért került be a kettlebell-edzés is. Nem „kiegészítésként”, nem kötelező erősítésként, hanem a rendszer szerves részeként.
Mert egy több mint kétszáz kilométeres terhelés alatt végül nem az számít, hogy mennyire vagy vékony, hanem az, hogy mennyire vagy stabil. Mennyire bírják az ízületeid. Mennyire tart a törzsed. És mennyire képes az izomzatod újra és újra ugyanazt a mozgást reprodukálni anélkül, hogy szétesne.
A zsíralapú anyagcsere ebben a rendszerben nem önmagában áll. Az adja az üzemanyagot, az erőedzés pedig biztosítja azt, hogy ezt az üzemanyagot hosszú időn keresztül fel is tudd használni.
Ezért lett számomra „funkcionális” ez a szemlélet.
Mert nem egy étrend.
Nem egy edzésforma.
Hanem egy működő rendszer.