Amikor belevágtam a funkcionális carnivore étrendbe, a célom nem egy szélsőséges diéta követése volt, hanem egy tudatosan felépített anyagcsere-stratégia kialakítása. Az étrendem alapját teljes értékű állati eredetű ételek adják: húsok, tojás, halak és természetes zsírok. A szénhidrátbevitel minimális vagy gyakorlatilag nulla, miközben a fehérjebevitelt a sportterheléshez igazítom, az energiám döntő része pedig zsírból származik.
Ennek a rendszernek a célja nem a gyors fogyás, hanem a szervezet áthangolása elsődlegesen zsíroxidációra. Alacsony szénhidrátbevitel mellett az inzulinszint csökken, a glikogénraktárak fokozatosan kiürülnek, és a máj ketontesteket kezd termelni zsírsavakból. Ezek közül a béta-hidroxibutirát nemcsak energiaforrásként szolgál, hanem gyulladáscsökkentő és idegrendszert stabilizáló hatással is bír.
Ebben az állapotban a szervezet már nem külső cukorbevitelre támaszkodik, hanem a saját, gyakorlatilag korlátlan zsírtartalékaira. Egy ultratávnál ez óriási előny: az energiaellátás egyenletesebbé válik, megszűnnek a hirtelen visszaesések, és csökken a gyulladásos stressz.
A rendszer egyik kulcseleme az elektrolitegyensúly fenntartása, különösen a nátrium pótlása. Alacsony inzulinszint mellett a vese fokozottan üríti a sót és a vizet, ezért megfelelő pótlás nélkül pulzuskiugrások, fáradás és teljesítményromlás jelentkezne. Ez az oka annak, hogy a frissítés során végig kiemelt szerepet kapott a só.
Az évet tudatosan egy háromnapos vízböjttel indítottam, amely segített gyorsan átbillenteni a szervezetet zsíroxidációs irányba: csökkent az inzulinszint, kiürültek a glikogénraktárak, és beindult a ketontermelés. A test meglepően jól reagált, komolyabb összeomlás nélkül.
Ezt követően tértem át a szigorú carnivore–ketogén étrendre magas zsírarány mellett, miközben az edzéseken kizárólag vízzel és sóval frissítettem.
Az első hetekben minden futás elején jelentkezett egy nehezebb szakasz, majd nagyjából hét–nyolc kilométer után a rendszer érezhetően „átkapcsolt”. A mozgás kisimult, a pulzus stabilizálódott, és az energiaellátás egyenletessé vált. Ahogy teltek a hetek, ez az átállás egyre gyorsabbá és kiszámíthatóbbá vált.
A ketonmérések nem extrém magas számokat mutattak, viszont stabil tartományban mozogtak. Edzések után gyakran változatlan maradt vagy enyhén emelkedett a ketonszint, ami arra utalt, hogy a szervezet nem felhalmozza, hanem hatékonyan fel is használja ezt az energiarendszert. Ez az adaptált sportketózis első egyértelmű jele volt.
Közben a futóvolumen fokozatosan nőtt, miközben a regeneráció nem romlott, hanem javult. Megjelentek a back-to-back hosszú futások, egymást követő napokon 25–40 kilométeres terhelésekkel, amelyeket a szervezet egyre kisebb stresszreakcióval kezelt. Másnap a mozgás könnyed maradt, a pulzus gyorsan kisimult, és sokszor a második hosszú futás még jobban is ment.
Mentálisan is nagy változás történt. Megszűnt az állandó frissítési kényszer és az energiafigyelés. A futások nyugodtabbá, kiszámíthatóbbá váltak, eltűntek a holtpontok.
Februárra egyértelművé vált számomra, hogy a rendszer már nem kísérleti állapotban működik. A test nem küzd az új üzemmóddal, hanem együttműködik vele. A terhelés nem rombol, hanem épít, a regeneráció felgyorsult, az energiaellátás pedig egyenletesebbé vált.