210 kilométer szénhidrát nélkül – miért vágtam bele a zsíralapú felkészülésbe

Ultrafutóként az ember előbb-utóbb szembesül azzal, hogy a hosszú táv nemcsak az izmokról szól, hanem arról is, miből működik a teste órákon, akár egy teljes napon keresztül. A legtöbb futó szénhidrátalapú frissítéssel oldja meg ezt: gélekkel, izotóniás italokkal, cukorral. Ez működik – de együtt jár folyamatos evéssel, energiaingadozással és egy állandó függéssel attól, mikor jut újabb adaghoz az ember.

Én egy másik utat szeretnék kipróbálni.

A célom az, hogy 210 kilométert lefussak szénhidrátbevitel nélkül, elsősorban zsírból és ketonokból nyert energiával. Nem azért, mert ez extrém vagy látványos, hanem mert úgy érzem, hosszú távon ez lehet a test számára a stabilabb, kiszámíthatóbb működés.

Az elmúlt években sok ultrát teljesítettem klasszikus frissítéssel. Megtapasztaltam a hirtelen energiaemelkedéseket és a visszaeséseket, a holtpontokat, a lassabb regenerációt. Egy idő után egyre világosabbá vált számomra, hogy bár ez a rendszer működik, komoly ára van.

A zsíralapú energiarendszer számomra nem diéta, hanem egy teljesítménystratégia. Egy olyan megközelítés, ahol a test nem folyamatos külső üzemanyagra szorul, hanem a saját tartalékaira támaszkodik.

Ez a projekt erről szól.

Arról, hogy fel lehet-e készülni egy extrém ultratávra úgy, hogy közben a szervezet stabil marad, a pulzus kontrollált, a regeneráció gyorsabb, és a teljesítmény nem ingadozik óráról órára.

Nem ígéretekből, hanem valós edzésadatokból, mérésekből és tapasztalatokból szeretném megmutatni, hogyan működik mindez a gyakorlatban.

A következő hónapokban végig dokumentálom az utat – a könnyebb és a nehezebb időszakokat is – hogy ne csak egy cél maradjon a 210 kilométer, hanem egy tanulási folyamat mindazoknak, akiket érdekel a zsíroxidáció és az ultrafutás kapcsolata.

Ez nem gyors megoldás.
De lehet, hogy hosszú távon a jobb út.