Mártély 6 órás futás 2026.03.01
Hatvan nap szénhidrátmentes étrend után a szervezet már nem a klasszikus „ketózis eleje” fázisában működik. Ilyenkor az adaptáció lényege nem az, hogy mérhető-e keton a vérben, hanem az, hogy a teljes rendszer mennyire stabil terhelés alatt. A 6 órás futás pontosan ezt a stabilitást tette próbára.
Az előzmények nem voltak ideálisak. A megelőző héten még egy ultratáv regenerációs fázisa zajlott, közben pedig kettlebell edzések következtek, köztük 2×16 perc OALC 18 kg-os súllyal. Ez a típusú terhelés nem egyszerű izommunka: folyamatos vállstabilitást, fogáserőt, magas pulzust és mentális fókuszt igényel, jelentős neuromuszkuláris stresszt okozva. Erre érkezett rá a 6 órás futás.
Az induló körülmények sem segítettek. Az éjszakai alvás gyenge volt, hajnali 2-ig forgolódás, korai kelés. A reggeli éhomi ketonszint 0,3 mmol/L volt, ami hagyományos értelmezésben akár emelkedettebb kortizolszintre és bizonytalan energiaellátásra utalhatna. Sokan ezt metabolikus instabilitásként értékelnék. A gyakorlat azonban mást mutatott.
A frissítés végig egyszerű maradt: só és víz. A verseny során az óra ’megbolondult’, így hosszú szakaszokon tempó- és távkontroll nélkül, „vakon” kellett futni. Ultrában ez komoly mentális kihívás, mert a pacing visszajelzés nélkül bizonytalanabbá válik. Ennek ellenére a mozgás végig kontrollált maradt.
A valós megtett táv 59,4 km lett, 126 bpm-es átlagpulzussal. Az igazán beszédes adat azonban nem az átlagpulzus, hanem annak stabilitása volt. Nem jelentkezett indokolatlan pulzusdrift, nem kellett egyre nagyobb kardiális terheléssel fenntartani ugyanazt a tempót. A rendszer aerob dominanciában működött, metabolikus stresszválasz nélkül.
A futás végén mért 2,0 mmol/L-es ketonszint kulcsfontosságú jelzés. Ez nem pusztán „magas ketonérték”, hanem annak bizonyítéka, hogy a máj a terhelés végén is aktívan termelt ketont, miközben az energiarendszer nem ürült ki. Fontos különbség: a magas futás utáni keton nem azt jelenti, hogy több zsírt égett a szervezet, hanem azt, hogy a ketontermelés és -felhasználás dinamikus egyensúlyban maradt, és a terhelés végére a termelés meghaladta az aktuális felhasználás ütemét. Ez az adaptált sportketózis egyik jellegzetes mintázata.
A hét közbeni idegrendszeri terhelés ellenére nem történt központi összeomlás. A rossz alvás nem vezetett teljesítményromláshoz. Az alacsony induló ketonszint nem okozott energiahiányt. Nem jelentkezett „fal”, nem alakult ki glikogén-krízis, nem volt hirtelen energiazuhanás. A célban maradt tartalék – ultrában ennek stratégiai értéke van.
A pulzusdrift csökkenése külön figyelmet érdemel. Ugyanazon tempó mellett a pulzus idővel történő emelkedése nem pusztán kardiovaszkuláris jelenség, hanem metabolikus stresszválasz. Szénhidrát-domináns anyagcserében a glikogénraktárak csökkenése stresszhormon-emelkedést vált ki, nő a szimpatikus aktivitás, és a keringés nagyobb erőfeszítéssel próbálja fenntartani az energiaszolgáltatást. Ez jelenik meg driftként.
Zsíralapú adaptációban a helyzet alapvetően más. A mitokondriális kapacitás nő, a zsírsav-oxidációhoz szükséges enzimrendszerek hatékonyabbá válnak, a zsírsav-transzport stabilabb. A zsír, mint energiahordozó, gyakorlatilag korlátlan raktár, így a szervezet nem érzékeli a csökkenő glikogént akut fenyegetésként. A stresszhormon-válasz mérsékeltebb, az autonóm idegrendszer egyensúlya stabilabb marad, a paraszimpatikus tónus terhelés alatt is erősebb. A pulzus nem „szalad el”.
Ez nem azt jelenti, hogy nincs fáradás. Az izomfáradás, a mechanikai terhelés, a mentális kihívás jelen van. A különbség az, hogy az energiarendszer nem omlik össze. Szénhidrátfüggő működésben a pulzusdrift gyakran a „fal” előszobája. Adaptált zsíralapú rendszerben a drift csökkenése a fenntartható működés jele.
A funkcionális carnivore szemlélet nem a magas vérketonszintről szól, hanem a stabil energiarendszerről. Arról, hogy a terhelés nem borítja fel az anyagcserét, hanem integrálódik. Hogy a rendszer nem törékeny, hanem terhelhető.
Az Ultrabalaton felé vezető úton ez a valódi előrelépés. Nem az első 60 kilométer számít, hanem az, hogy a 4., 5., 8. vagy 12. órában mennyire marad stabil a rendszer. Amikor a körülmények nem ideálisak – alváshiány, idegrendszeri terhelés, technikai hiba –, mégis működik az energiaháztartás, akkor már nem a körülmények irányítanak, hanem a rendszer.