A 12. és 13. hét egymás után egy olyan folyamatot rajzolt ki, amelyben jól láthatóvá vált, hogy mit jelent a zsíralapú anyagcsere működés közben, és hol húzódnak a valódi korlátai egy ultrafutó számára.
A 12. hét egy klasszikus sorozatterheléses blokk volt, ahol a futóedzések és a kettlebell OALC terhelések egymást erősítve jelentek meg, és együtt adtak egy olyan összetett ingert a szervezetnek, amely nemcsak az állóképességet, hanem a mechanikai és idegrendszeri alkalmazkodást is folyamatosan formálta. Az ilyen jellegű hetekben nem egy-egy kiemelt edzés számít, hanem az, hogy a test képes-e napokon keresztül fenntartani a működését úgy, hogy közben nem esik szét sem energetikailag, sem idegrendszeri szinten.
Ebben a környezetben történt meg az, amit saját tapasztalat alapján egyértelműen metabolikus ugrásként lehet leírni. A futások során a tempó stabilabbá vált, a pulzus kevésbé reagált a terhelésre, és ami talán a legfontosabb volt, megszűnt az a belső bizonytalanság, amely korábban hosszabb távokon mindig megjelent. Ebben a hétben két egyéni csúcs is született, ami nem egy-egy kiugró nap eredménye volt, hanem annak a jele, hogy a rendszer egésze kezdett egy új szinten működni.
A metabolikus adaptáció egyik legfontosabb jele számomra nem a mért értékekben, hanem a működés minőségében jelent meg. A tempó egyenletes maradt, a pulzus nem kúszott el, a futások végén nem volt szétesés, és ami különösen fontos, nem jelent meg az a klasszikus energiazuhanás, amely korábban sokszor korlátozta a teljesítményt. Ez pontosan illeszkedik ahhoz a megfigyeléshez, hogy a valódi adaptációt nem egyetlen biomarker mutatja meg, hanem a stabil működés egésze.
A hét végére ugyanakkor megjelent egy finom, de egyértelmű jelzés is: az alvás minősége romlott. Nem drasztikusan, de érzékelhetően. Ez számomra nem problémát jelentett, hanem visszajelzést arról, hogy a szervezet egy magasabb terhelési szinthez próbál alkalmazkodni. Néhány nap alatt ez rendeződött, a regeneráció visszatért, ami ismét megerősítette, hogy a rendszer képes feldolgozni ezt a szintű terhelést.
A 13. hét ennek a folyamatnak egy másik aspektusát mutatta meg, már versenyhelyzetben.
Szombaton a kettlebell országos bajnokság következett, OALC félmaraton, 16 kilogrammos súllyal, a 74 kg alatti súlycsoportban. Az eredmény 353 ismétlés és első hely lett. Ez a teljesítmény nem egy hirtelen kiugrás volt, hanem annak a következménye, hogy a megelőző hetekben a rendszer folyamatosan stabil maradt, és képes volt a terhelést kontroll alatt tartani. A hosszú szettek alatt nem az volt a kérdés, hogy meddig bírom, hanem az, hogy végig meg tudom-e tartani ugyanazt a ritmust és technikai minőséget.
Másnap a 100 kilométeres futás következett. Az időjárás nem volt ideális: hideg, szél, eső kísérte a futást, de a körülmények nem befolyásolták érdemben a működést. A tempó stabil volt, az energiaellátás végig egyenletes maradt, és több mint 30 kilométeren keresztül nem jelentkezett fáradás vagy energiazuhanás. A futás pontosan azt a képet mutatta, amit a 12. hét már előrevetített: a rendszer működik.
És mégis itt történt meg az a pont, ahol a folyamat egyértelmű határba ütközött.
A bal boka egy ponton instabillá vált, majd rövid időn belül olyan állapotba került, ahol nem tudtam rálépni a lábamra. Nem egyszerű fájdalomról volt szó, hanem arról, hogy terhelés hatására a láb konkrétan összerogyott, és nem viselt el semmilyen súlyt. Többször megpróbáltam újraindulni, de minden alkalommal ugyanaz történt: amint terhelés került rá, a boka „letiltott”, és nem engedte a mozgást.
A cipő- és zoknicsere után a fájdalom jelentősen csökkent, ami egyértelműen jelezte, hogy nem általános kimerültségről, hanem egy lokális, mechanikai problémáról van szó, amely terhelés alatt jelentkezik.
Ez volt az a pont, ahol meg kellett hozni a döntést.
Nem azért álltam meg, mert elfogyott az energia, vagy mert a tempó nem volt tartható, hanem azért, mert a mozgás alapfeltétele szűnt meg. A rendszer energetikai oldala működött, de a mechanikai oldal nem engedte a folytatást.
A hét egyik legfontosabb tanulsága pontosan ebből adódik.
A hosszú terhelések során sok esetben nem az energiaellátás jelenti a valódi korlátot, hanem a test mechanikai tűrőképessége. A keringési rendszer és az anyagcsere képes lenne fenntartani a működést, de egy ponton az ismétlődő mozgásból adódó terhelés felhalmozódik, és a rendszer leggyengébb pontja korlátozza a teljesítményt.
Ez a két hét együtt így egy nagyon tiszta képet ad.
A zsíralapú működés stabil energiaellátást biztosít, csökkenti az ingadozásokat, és lehetővé teszi, hogy a teljesítmény hosszú ideig egyenletes maradjon. Amikor ez a stabilitás kialakul, akkor válik láthatóvá az is, hogy a teljesítmény határait valójában nem az energiarendszer, hanem a mechanikai struktúrák határozzák meg.
Nem az energia fogy el először.
Hanem a struktúra.